2003. augusztus 12., kedd
Kedves naplóm,
újra itt, a számítógép előtt. Már egészen elszoktam innét. Egyik nap is akartam bekapcsolni, és nem akartam hallgatni a zúgását. Most is Stinget hallgatok, ami hangosabb, és így jó.Szóval ma strandon voltam egy nagyon kedves új barátommal, akit a táborban ismertem meg. A tábor ugye frenetikus volt, és mintha nekünk még sikerül tartani azt a jó hangulatot. Talán mert ilyen mindkettőnk hozzáállása. Érdekes, hogy milyen kicsi a világ, különös, megdöbbentő dolgok derültek ki emberekről akiket mindketten ismerünk.
Amúgy a világ kicsiségéről: okosok kiszámolták, vagy valahogy megállapították, hogy minden ember átlagosan 8 db ismerettségen keresztül bármely a Földön lakó másik emberrel kapcsolatban áll. Tehát csak 8 lánc kell, és a világon mindenki ismer bárkit! Egyébként a tavalyi táborban beszélgettem egy sráccal, aki ilyeneket kutatott, meg még sok másféle érdekes dolgot. Aztán még a Szigeten is összefutottunk véletlenül. A Táncsátornál. Épp egy butoh workshop munkájának eredményét láttuk, amitől ő teljesen le volt nyűgözve. Nekem mint kívülálló nem sokat jelentett az előadás, talán csak anyit, hogy lám, ilyen módon is ki tudják az emberek fejezni a kínjaikat, és milyen eredeti módon, szinte semmi kötöttség nincs benne. És ez nekem már azt jelentette, hogy el van veszve, semmit nem követ, csak úgy sodródik a világban a táncos.Vajon mi hogyan viselkedünk az életben? Csak sodródunk, mint a butoh táncosok? Sokan vannak, akik igen. És akik nem? azok mit csinálnak? Követnek valamiféle tanult, ellesett viselkedésmintákat? Erkölcsöket? A szülői mintát?
A történelemtanárom középiskolában azt mondta nekem egyszer, nem is tudom már, hogy milyen apropóból, hogy nem jó, hogy csak úgy sodródom, céljaimnak kell lennie, ami felé haladok. Elkötelezetten. Mit láthatott vajon rajtam? Végül is jól jött az a figyelmeztetés. Rávilágított, hogy csináljak valamit már!
Jó fej volt, szerettem őt. Bár neki nem nagyon voltam szimp. Mivel a történelemhez nem értettem. Hiába volt minden magolás, nem igazán tudtam visszamondani, hogy mi történt xy korban, helyzetben. De jófej volt az érettségin is. Az egyik olyan tételt húztam, amelyiket jól megtanultam, (a 3-4ből), még puskát sem nagyon kellett hozzá írnom. Összehoztam 8-10 értelmes mondatot a témáról, aztán azt elmondtam neki. És nem kérdezett bele. Szóval csak mosolygott a bajsza alá (persze nem volt neki) hogy milyen szerencsém volt. Aztán 4est kaptam. Nem is tudtam, hogy örüljek neki, vagy keveseljem.. De viszont nálam ez nem szerencse volt, hanem előre kitervelt hadművelet. Jah, az ilyesféle hadműveleteket nagyon tudom, nemhogy a történelembélieket tanultam volna. No mindegy. Megszerveztem én azt jól magamnak. Hisz minden a gondolatainktól függ. Sok tételből azokat húzod nagyobb valószínűséggel, amelyiken görcsölsz. Hát én jól rágondoltam arra apárra, amelyiket jól tudtam, és bejött. És ez nem szerencse és nem véletlen. Csak nehogy megtudják ezt a tanárok! Még a végén kitalálnak valami más módot. Bár akkor azt is megfúrnám, mint a tolvajok a legújabb zárakat is. Hmm? De ez azért nem olyan ezzel én nem vagyok rossz, csak ügyes. Kihasználom a lehetőségeimet.
Oh, csak tudnám kihasználni minden helyzetben! De jó is lenne!
2003. augusztus 6., szerda
Hazajöttem ma az egy hetes munkából, és bevásárlás meg kajálás után álomba merültem. Már annyira fáradt voltam, hogy fogat mosni sem bírtam kimenni. Nem is tudom hol aludtam el pontosan. Volt egy álmom. Mintha igazi lett volna.
New Yorkba érkeztem. Úgy emlékszem, hogy érkeztem, de lehet hogy eleve ott voltam már. Úgy rémlik, hogy kiérkezés utáni időszakban voltam, mert nem megszokott normák szerint viselkedtem. Kellemes hangulatom volt, ez még az ébrenléti hangulatomat tükrözte. Élveztem, hogy ott vagyok, azon a helyen. Mintha nem is pont a mai korban lettem volna ott, hanem talán néhány évtizeddel ezelőtt. Volt egy környék, ahol elég sokat voltam, ahol sokminden történt velem. Szeretnék mindig ilyen hangulatban lenni. Egy kis bolt volt az, ami a helyszínt adta a pár eseménynek. Volt egy nő, aki úgy csinált, hogy tetszen nekem, és tetszett is, de nem engedtem persze a vágyaimat szabadjára. Hanem a játékokba mentem bele. Találkozó volt megbeszélve, azt hiszem. Nem voltam biztos a részletekben egyáltalán, csak hagytam, hogy történjenek a dolgok. Élvetzem járni az utcán, és keresni a helyet. Leginkább az érzés volt, ami odahúzott, erre a találkozóra. Aztán megtaláltam, miután a néhány jellegzetesen amerikai, nyugodt, békés hangulatú utcán végigmentem.
Arra gondolok, hová juttatjuk el magunkat ilyenkor amikor álmodunk. Mivel nem volt olyan a környék, amilyen a mai valóságban, hanem olyan kellemes, szürkés de mégis mozgalmas volt. Milyen idő lehet ez, és milyen hely? Csak megközelítőleg tudok ezekre saccolni. Mintha a lélek olyan hiányt pótolna ilyen élményekkel, amire a valóságban nincs lehetőség. Még vagy már. Tehát eljut olyan helyre, ahol jól érzi magát, vagy megteremti azt? Az hogy mivel magyarázzuk ez attól függ, ki hogyan látja a világot.
Az álmomban egy idő után elkezdtem gyanakodni, hogy nehogymár ez csak egy álom legyen, ugye nem, mert itt jól érzem magam. Valószínű az álomkontroll gyakorlattal, amit csináltam nem rég. El is akartam kergetni azt a gondolatot, hogy ez ez álom, mert annyira élveztem, hogy kint vagyok ott, ahol szeretek lenni, és jó.
Szóval azzal a nővel találkoztam, ami kellemes élmény volt, mert nagyon kellemes és szép nő volt. Kellemes volt a társasága. Bár ez nálam egy idő után gyanakodást vált ki, hogy túl szép, hogy valódi legyen. Ezt az érzést is igyekeztem elkergetni, hogy minden jó legyen. Rájöttem, hogy álomban ezekkel a érzelmi reakciókkal sokkal könnyebb bánni, felismerni azokat, és elhagyni őket. Az lett aztán, hogy újabb találkozót beszéltünk meg, és elbúcsúztunk, de nem is nagyon akartuk ezt. Aztán valahogy, talán ugyanott újra összejöttünk, de lassan kezdett szertefoszlani az álom. Láttam még időközben, mikor egyedül mászkáltam a környéken, vonuló embereket, elég szürke és kopott kép volt, mintha egy nagyon régi filmen nézném az egészet. Mintha a régi időt egy filmen látnám, de mégis ott vagyok az események szemtanújaként. A vonulás olyan volt, mintha foglyokat hoznának be rabszolgának, de nem is volt jellemző ez a dolog, csak a vonulás.
Úgy gondolom az álom a velünk történt dolgokból tevődik össze. Például a bolt olyan volt, mint ahol éppen az alvás előtt vásároltam, a környéke meg olyan, mint amit a Szigeten láttam kint pár napja. De mégis így összejött az a sok érdekes és jó dolog.
Telefoncsörgés ébresztett, de az álom szempontjából nem volt éles vége. Talán sejtettem ott, hogy csak egy álomról van szó, és ezáltal az egésznek már nem volt olyan jelentősége. Ez nagy szomorúság is volt a számomra. De az érdekesség még, hogy New Yorkból hívtak épp akkor, ami az álmom helyszíne is volt. Jó volt, hogy mégsincs annyira messze.
2003. július 29., kedd
Helló,
hát megjöttem a táborból. Nem ma, tegnapelőtt. De azóta még nem volt bekapcsolva a gépem annyi ideig, hogy elkezhessek írni a naplómba. Még a gép zúgása is zavart. Jah.
Hát mondanom sem kell, a tábor újfent fantasztikus volt, a legjobb, amit elképzelni tudtam volna, ha el akartam volna képzelni.Hogy az ember mit képes csinálni önmagával, hihetetlenül félelmetes. Számomra már nem is olyan megdöbbentő, de lehet, hogy ha elmesélném valakinek, azt gondolná rólam, lököt vagyok. Jah, mellesleg rájöttem, hogy borzasztóan zavar, hogy mások mit gondolnak rólam. Az egyetlen dolog, amit ezidáig sikerült rendbetenem magamban ezügyben, az az, hogy amit gondolnak, annak a következményei nem érdekelnek! De az, hogy gondolnak, az még igenis érdekel. Nem is tudom, rendben van-e ez így?
Szóval elképesztő dolog az, hogy az érzelmeimnek mennyire az ura tudok lenni.
Még középiskolában történt meg velem az, hogy nagyon nagyon szerelmes lettem egy lányba, méghozzá egy nem átlagos lányba, hanem az átlagnál sokkal helyesebb, csinosabb, népszerűbb lányba. Most szeretném tisztázni szavaim jelentését. Itt a szerelmes lenni kifejezés csakis a viszonzott szerelmet jelenti ebben az esetben. Ami oda vissza működik. Mert azelőtt is megtörtént egy párszor, hogy őrülten tetszett nekem valaki, azonban az illetőnek nem imponáltam annyira, amennyire ő nekem.
Tehát itt volt ez az átlagon felüli lány, akivel érdekes események sorozatán keresztül kerültünk közel egymáshoz. Már ezért sem nevezném az esetet átlagosnak. A szalagavató táncukba kerültem be 'véletlenül', mert egy másik lány, akit ismertem megkért, hogy táncoljak vele a szalagavatóján. A felkérőm egy másik osztályba járt ugyan, de ebben táncban az akkor leendő nagy szerelmem is úgyszintén felkért volt, hogy táncolja a táncot. Valami bécsi keringő lehetett. Videón még megvan.
Szóval a táncpróbák alatt már szemezésbe kezdtem a lánnyal, nem volt könnyű, hogy felfigyeljen rám egy picit is, mert tényleg népszerű volt nagyon sokak által. És talán egy ici picit felfigyelt rám. Azért sem volt könnyű dolgom, mert akkor más rendesen rövidlátó voltam, és semmiféle korrekciót nem használtam. Ez egyébként rendesen visszavetette az önbizalmamat is.
Tehát következett a sorsfordító nap életemben. 1999 januárja vagy februárja lehetett. Az biztos, hogy kisérettségi után volt a negyedikeseknek. Tulajdonképpen én is negyedikes voltam, de az én képzésem ötéves volt, tehát nekem minden egy évvel később volt. Egy találkozó volt megbeszélve Bartos Gáborral a Műjégpálya előtt, korizni mentünk volna. Nem tudom hogy beszéltün meg, a lényeg, hogy én úgy fél órával korábban érkeztem meg, mint ő, tehát vártam rá valahol a sor mellett. Jegyem természetesen volt, valami bérletszerű. Egyszercsak feltűnik, hogy elsüvít mellettem valaki, nagyon ismerős, hú, ez a Sz. akivel sznitén benne van a táncban, álmaim csaja! Jézus, jön viszafelé, megszólítom, te is táncolsz a keringőben. Nem emlékszem már pontosan, hogyan volt a beszélgetés, lényeg, hogy a legnagyobb meglepetésemre ő is örült nekem. Mondta, hogy egy barátját keresi, akivel megbeszélte a talit a bejárat előtt. Mondtam, hogy én úgyszintén. Végül elhatároztuk, hogy bemegyünk ketten, aztán ők meg majd jönnek utánunk. Betalálnak.
Már az első néhány perc, míg bementünk olyan hangulatban telt, hogy éreztük egymáson, hogy milyen jól kijövünk egymással. Jól éreztük magunkat egymás társaságában. Az éppen olyan pillanat volt, amikor kitisztultak a viharfelhők felettem, és tiszta volt az ég. Tudtam az lenni, aki. Jól érezni magam. A reakcióiból ítélve zavarban lehettem, legalábbis, amikor sikerült lerúgni az élvédőt a koriról, ami egy sötét sarokba került. Alig találtam meg, csodálkoztam is, hogy észrevettem. Mikor már nem láttam olyan élesen. Jah.
A jégen eltöltött kb fél óra, mikor rengeteget dumáltunk, és jól éreztük magunkat. ISTENEM! Hogy mennyire kitisztult akkor az ég a fejem felett. Mintha a társaság lett volna olyan, hogy merek az lenni, aki, és olyan ahogy jólesik. És ez nagyon jól esett a társaságomnak is. Olyat nevettünk együtt apróságokon, természetes dolgokon, mint addig és azóta még nem történt velem. Teljesen humoromnál voltam, legjobb humoromnál. Nevettettem, és nagyon élveztem azt a pár percet. Rettenetesen jó volt, pedig csak koriztunk, még kézfogás sem volt, csak egy pici ütközés, amit egy bocs, és aztán egy pár mp feszült csend követett. Ez a röpke fél óra, amit együtt töltöttünk a jégen, nagyon sokáig élt a szívemben, Sz.-el együtt, aki beköltözött oda, egész mélyre. Aztán jött a barát, majd Gábor is. Végig bent voltunk, nem tudtam mit kezdeni az élménnyel, Sz.-t többször is megpillantottam, majd a végén, amikor az öltözőkbe mentünk, köszöntem el tőle. Még puszit sem adtam, pedig most úgy látom, nyitott volt rá.Hát így történt életem első nagy szerelembeesése. A többit nem mesélem el most, mert hosszúra nyúlna, de annyit elmondok, hogy fájdalmas volt innentől kezdve végig, mert sajnos innentől már életem fekete fellegei árnyékolták be a lehetőségeimet. A vége az lett, hogy elhatároztam, soha többé nem leszek szerelmes, nem akarok fájdalmat okozni, legfőképpen a másiknak nem, akivel szerelembe esek.
Ez az 'átok' amit magamra küldtem sokáig fennállt, egészen addig, amig nem olyan rég, úgy pár hónapja már nagyon elkezdett hiányozni a szerelem érzése. Ekkor újra szerelmes akartam lenni valakibe. El is határoztam, milyen legyen az.
És megérkezett az újabb szerelem. A táborban. Egy gyönyörű testű fiatal lány, akinek tetszettem, ő is nekem nagyon, és rengeteg dologban megértem őt nagyon mélyen, mert hasonló caládi állapottal és kényszerekkel, fóbiákkal küzd.
Tavaly a táborban már volt egy másik lány, akivel nagyon mélyen megszerettük egymást. Szerelmes is lett belém azt hiszem, én még akkor nem engedtem magamnak. De most már igen. Huhh, bárcsak ne tettem volna. Újra nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Újra csak neki is fájdalmat okoztam, és ezzel újabb gyötrelmet magamnak is. Ez őrület.A tábor viszont fantasztikus volt. A szeretet olyan mértékben nyilvánult meg, amit eddig még nem tapasztaltam. Azt hiszem mindent le is írtam ezzel, amit le lehet írni. A közös programokkal, előadásokkal, zenés tábortűzzel, strandolással, tánctanulással, focival az a néhány táborlakó aki ott volt (kb. 115) olyan közel került egymáshoz, mintha egy nagy család lenne. Hiszen minden ember a Földön egy nagy családhoz tartozik, csak egyesek - sokan - nagyon kirekesztődtek ebből a családból. Mert a társadalom így alakult, így alakították az emberek, így alakítottuk. Igen mi, mindenki felelős azért, ami a társadalomban zajlik. És legtöbbet mi tehetünk azért, hogy jobban érezzük magunkat benne. Mindenki külön külön saját maga!
2003. július 20., vasárnap
Még mindig az eszembe ötlik néha az a három alak, akiket pár hete láttam a villamoson hazafelé. Valami látogatóba mehettek, mert úgy tűnt először járnak arra, és a végállomásig mennek, és pár azonosítatlan útjelzésre kell figyelniük, amikről nem tudták pontosan hogy mik is.
Szóval két csajszi, és egy pasi volt. Az egyik csaj meg a pasi össze voltak ragadva majdnem, de nem fogták vissza magukat amiatt, hogy az utcán vannak. Ez nekem nagyon tetszett. Úgy elsőre érdekes jelenségnek tűntek, de nekem borzasztó szimpatikusak voltak. Igyekeztek feketében lenni, még a hosszú hajuk is tökfeketére volt festve, bár a srácnak már jó tíz centire lenőve. Ja, és neki is hoszú haja volt persze. Az a casj akivel volt nem nagyon tetszett, de a másik viszont oltárira. Gondoltam is, ebből a társaságból már csak én hiányzok, biztos jól érezném magam. Ami tök jó volt rajtuk, hogy boldogok voltak, legalábbis annak látszottak, még a másik csaj is. Huhh, most hogy belegondolok, rendesen az esetem volt. Vékony, hosszú, karok, széles mosoly, sötét szem, huhh, igen. Jó volt, hogy egészen közel telepedtek le tőlem a vilin, így kicsit hallhattam is őket. Valószínűleg feltűnően figyelhettem őket, ez már a fejlődésem része, hogy nem zavartatom magam, ha ez nem zavarja azt, akit/akiket figyelek. Szóval észrevették ők is, hogy figyelem őket, rám is néztek picit, a csaj is, és persze tök jó volt. Ilyenkor, amikor sikerül elkapnom egy ilyen ismeretlen szimpatikus ember tekintetét, aki pozitívan áll a tőle kívülállókhoz is, szinte elönt a boldogság, az a belső meleg, jó érzés. Jó lett volna megismerkedni velük. Úgy hallottam arra, hogy figyelem őket azt reagálták le egymás között, hogy mit gondolhatnak róluk, hogy biztos valami szeánszra, vagy szellemidézésre mennek. Hát volt önkritikájuk, pedig én egyáltalán nem úgy voltam vele, hogy ilyenféle vádló gondolatokkal fárasztottam volna magamat. Csupán azon törtem brilliáns elmémet, hogy milyen szimpatikusak, én is szívesen tartoznék közéjük, és miképpen lehetne összejönni velük, főleg azzal a csajjal, aki pláne pár nélkül volt. Biztos nem távoli gondolat számukra a szexpartizás, meg az ilyesféle buja dolgok. Valahogy még nem éreztem rá a megismerkedésre, bemutatkozásra, de az ilyen esetnek magától kell jönnie, tehát úgy mondanám, hogy még sok volt a korlát, a visszafogó kényszer ahhoz, hogy szabadon önmagam lehessek. Hm, de most nem érzek semmit veszve, hisz ha megfelelő állapotban vagyok jönnek az ilyen pillanatok, nem kell, fölösleges azt erőltetni.Holnap az egyhetes erdei tábor kezdődik, szóval lesz alkalmam a természetben jobban megtalálni önmagamat. Hátha mostanra jobban sikerül már.
Csak egy dolog zavar, hogy a testem viszont most nincs olyan állapotban, hogy a csajok mint legyek tapadnának rá. Mert az ilyen táborokban utálok felsőt még atlétát is viselni. Nem akarom hogy olyan hülyén süljek le a napon, hogy csak könyék alatt, vagy atléltacsíkok legyenek rajtam. Akkor süljek már le rendesen.
Egyébként rájöttem, mi az, ami mostanában borzasztóan hiányzott nekem: a rendszeres sportolás pl a napi reggeli futás, vagy a heti 3 úszás, vagy a gurulások. A két apróbb balesetem miatt, vayg 3 hete már semit nem csináltam. Ezért is fájnak már az izmaim, igénybevételre várnak, Jó lenne már egy épkézlábabb életmódot kialakítani, ahol mondjuk a rendszeres szeretkezés pótolná az efféle sportbeli kimaradásokat.
Lehet hogy az lesz, hogy nem fog érdekelni, ha megbotránkoznak a megfogyatkozott izomzatú felsőtestemen, és közönyösen fogok félmeztelen járkálni a táborban. Mivel semmi hájanyag nincs rajtam, az a formás izomzat, ami teljes állapotában már régen volt rajtam, bár az elmúlt hónapokban viszonylag jól újrafelfejlődött, mostanra szörnyűséges módon megcsappant. Dolgozhatok újra, hogy visszaszerezzem a megfelelő (apropriate) állóképességet, ami majd úgyis felépíti újra az izmokat. Most így már nem olyan nagy munka, mint elsőre. Mivel semmi ételkiegészítőt nem szedtem már vagy 3 éve. Akkor is csak szójalecitint vagy mit, amiről utóbb kiderült, hogy nem annyira hatásos. Bár a többit meg nem szívesen szedtem volna. Mindegy ráérek ezen majd akkor gondolkodni, ha tudatosabban akarom majd fejleszteni a testemet.
Most elég az állóképességre, meg a táborra koncentrálnom. Juhééééé, nyaralunk :)
2003. július 19., szombat
Azért megnyugodtam. Itt van a tuti hangulatom a tarsolyban, ma is volt körülöttem néhány jó csaj.
Egyikkel mosolyogtunk is össze. Egy másik pedig előttem gyalogolt ahogy az állomásról sétáltam rokonom felé. :)
Már gondoltam rá, hogy azon a negyedórás úton jó lenne mondjuk egy csinos beszélgetőtárs. Hát itt volt, megkaptam! Először azt gondoltam, a fitness clubba megy, aztán kiderült, hogy nem, mert ment tovább. Picit még mentem mögötte, aztán felvettem rendes tempómat. Visszanézve előről nem volt olyan vonzó, mint hátulról. Olyan tipikus szőke csajnak tűnt. Napszemüveg, egyik fülén hallgató meg mic is talán. Megkérdeztem volna mi az, még soha nem láttam olyat. De végül is nem tettem. Nem volt meg még a lendület bennem. Talán nem is baj. Felértem így is hamar.Aztán sütöttem palacsintát, azt hiszem nagyon jól csinálom. Szakácsokat meghazudtoló ügyességgel dobáltam a levegőben a félig sült palacsintákat. Természetesen nem ejtettem le egyet sem, de volt, amelyik érdekes állapotban érkezett vissza a serpenyőbe.
Már kéne a táborra készülni. Vasárnap megyek, aztán egy hétig kivonulok ebből a zord világból. Vissza a természetbe. :) Remélem jó lesz.
2003. július 18., péntek
Amit tegnapelőtt láttam, még mindig nem ment ki a fejemből.
Azt, hogy micsoda jelentőségű volt számomra az a felismerés a varázsló segítségével, az jelzi, hogy milyen lelkiállapotban voltam utána, aznap délután-estefelé. Mintha minden sokkal szebb, szinesebb, mozgalmasabb lenne, úgy éreztem akkor. Csak ámultam, hogy mennyi gyönyörű nő, lány van körülöttem, milyen csajok vannak, és mászkálnak az utcákon, a metrón, a városban. Egyszerűen hihetetlen volt. Ezek után még egyértelműbben állíthatom, hogy mindenkinek a saját lelkiállapota szabja meg azt, hogy mi veszi körül a világban. Ami mi vagyunk, úgy látjuk a világot is. Tehát ha megváltozunk, velünk változik a világ is. :) Minden csak tőlünk függ!
A legnagyobb dolgot pedig még le sem írtam. A Westendből a metrófelémenet szembejött velem egy olyan nő, hogy úgy éreztem, hát azért ez már sok. Abszolút az esetem volt első ránézésre. Nem is bírtam feldolgozni a dolgot elég hamar. Hát ilyen tényleg nem történik az emberrel gyakran. (vagy talán csak azért, mert ritkán vagyok ilyen lelkiállapotban?) Szóval olyan volt a csaj, vékony, magas, gyönyörű barna bőre volt, annyira szép volt. Imádom a vékonyabb lányokat, és a finom barna bőrt, amin látszanak a finom domborulatok, a picit izmos kar, ami vékony, és szexi. Ráadásul a vállán és a felkaron volt egy olyan tetkó, ami még kihangsúlyozta ezeket az őrjítő vonásokat. Ahogy elmentem mellette rögtön el is öntött valami izgalomhullám. Bárcsak lettem volna olyan állapotban, hogy képes legyek megszólítani, felszedni a csajt. De leginkább azt a lelkiállapotot gyakorivá tenni, aminek következtében ilyen dolgok történnek velem. Ez a legfontosabb, mert akkor ezek az esetek hétköznapivá válhatnának, és talán othonosaban mozognék akkor bennük. :)
A mai napom viszont tök semmi volt. Csak aludtam, meg punnyadtam. Egy barátom mondta, hogy vigyek egy csajt, és menjek le hozzá a vidéki házba egy kis lazításra, egy kis környezetváltozásra. Hát tök szívesen lementem volna. De mondanom sem kell már, hogy nem volt senki, akivel lementem volna. Hiányzik az a lelkiállapot, amivel jó lenne ez. Talán az itthon ülés miatt van ez, hogy egyszerűen csak punnyadni vagyok képes, a kapcsolataimat pedig hanyagolom. Pedig már nagyon próbálom a lakást úgy rendezgetni, hogy minél jobban érezzem magam benne. De ehhez meg az kéne, hogy meglegyen az a lelkiállapot, amihez igazítanám a lakást. Szóval jól itt vagyok megfürödve, pedig itt a nyár és lehetne tombolni!
Na sebaj, majd a Szigeten!
Ja megyek egy táborba is vasárnaptól, szóval lesz egy biztos környezetváltozás, ami jó is lesz, mert jó emberkékkel leszek körülvéve. :) Kár hogy nincs bennem még ehhez sem elég lelkesedés, de ott majd megjön. Így szokott lenni. Ahogy mondják: az evés hozza meg majd az étvágyat.
2003. július 16., szerda
Felismertem újfent egy tulajdonságomat: befolyásolható és hiszékeny vagyok. Kitartóbbnak kéne lennem, és határozottabban kellene kitartanom bizonyos dolgok mellett. Például most itt a hajam dolog. Több barátomnak nem tetszett az a hajviselet, amim volt, amit szerettem magamnak, ami régen vágyam volt, hogy megvalósítsam. Aztán engedve a baráti véleményeknek és tanácsoknak levágattam a hajam olyanra, amit végül is én is szeretek, de nem valami kényelmes viselet. Aztán most itt vagyok megfürödve, teljesen letaglózva, mert nem tudtam kiállni a véleményem mellett, és amellett, amit szeretek.
Aztán persze hogy ki lehet magyarázni, hogy milyen jó is ez így, de nem erről van itt már szó, hogy hogyan is jó az.Amúgy miért van az, hogy ha az ember egy kicsit jól érzi magát, egy kicsit kezdi élvezni az életet, rögtön jön valami, ami visszafogja ettől, és valami rossz lesz a kimenetel? Ez valószínűleg valami önkorlátozás, valami önfegyelem lehet. Hát jól megkaptam. Elég rosszul éreztem magam miatta. Sebaj, már jobb. :)
Nyi haaaaaaaa!
szóval újfent elképesztő szerencsésnek érzem magam. Ma egy olyan dolgon estem át, amin igazán, de igazán kevés ember él át élete folyamán. Legalábbis ekkora tudatossággal.
Na hagyom a köntörfalazást, a lényeg, ahogy egy kedves barátomnak mondtam: letisztultak a sötét fekete felhők, és már teljesen máshogy látom a világot.
Amilyen folyamatok az emberben lezajlanak míg az ember pici egészen félelmetesek. Ami velem történt, az az volt, hogy egészen furcsa módon adtam kifejezésre a véleményemet: 3-4 évesen leszartam anyám cipőjét az útszélen.
Namost ez tök komoly, nem akarom, hogy bárki bármit is félreértsen. Amit egy kívülálló láthatott az ez volt.Akkor elmesélem a történetet az elejéről. Anyum elég meghatározó anyuka volt, nem nagyon volt lehetőségem kibontakozni, kipróbálni a képességeimet, próbálkozásaimat. Minden meg volt mondva, mit hogy kell csinálni, és azt máshogy nem lehetett. Ha megpróbáltam, kész, végem volt, valószínűleg kikaptam. Mert mit lát ugye egy felnőtt az egészből?: a kicsike butus, és nem tudja mit hogy kell. Hát meg kell mutatni neki. Aztán én még esélyt sem kaptam arra, hogy megpróbáljam.
Na de a lényeg az, hogy sok sok olyan dolog volt, amit nem mertem kimondani, kimutatni vagy éppen kifejezni, félve, hogy kikapok. Ez a sok elfojtott dolog csak gyűlt-gyűlt bennem. Amikor már annyira sűrű volt, hogy már lelkileg nyomasztó volt, nem volt más választás (mert nem mutathattam ki rendes módon, mert kikapok) hát más utat választott a szervezetem. Mégpedig azt, hogy útközben, mikor anyum vitt haza az oviból (vagy bölcsiből nem tudom) rámjött a kakálás, és ott helyben meg kellett oldani. Tehát anyumnak kellett segítenie, ami úgy végződött, hogy a cipője is kapott a dologból. Szóval én ezt az utat választottam arra, hogy végre kifejezhessem magam, amit én akarok. Juhéé, micsoda fantázia!Na de itt még nincs vége, tulajdonképpen még csak most kezdődik az egész. Ezzel az esettel elhittem magamban azt, hogy nem gond, ha nem fejezhetem ki magam, az érzéseimet, a vágyaimat, a belső világomat, a tehetségemet(!), mert van más mód is arra, hogy 'kifejezzem' magam. Sőt: jobb is, ha nem fejezem ki magam természetesen, mert így nem vagyok leszúrva, nem kell meghunyászkodnom, hanem még törődést is kapok. Hát így indult a kálváriám. Többé már nem is próbáltam az önkifejezést, hanem mindig más utat választottam, hogy kiadjam ami bennem van. Mert az embernek egy természetes és szükséges ingere, hogy megossza a gondolatait, vágyait, érzéseit, önmagát másokkal. Ha ezeket nem tudja akármilyen okból kiadni, csak bajt okoz, feszültség keletkezik, ami később majd fizikai betegség forrása lehet. Mert a test leképezi a lelket. Egy lelki probléma letelepszik valahol a testben, ahol gyökeret ver, és hosszú hosszú évek alatt csak lappang, és 10-20 év múlva üti fel a fejét, de általában akkor, amikor meggyengül az immunrendszer vagy az a hely ahol a probléma gyökeret vert. Erre az orvosok meg mondanak mindenfélét, hogy emiatt van, amiatt van, de fogalmuk sincs arról, hogy mi miatt van igazán. Aztán meg adnak rá ilyen gyógyszert olyan gyógyszert, ami vagy eltünteti a betegséget vagy nem. Ha eltünteti, márpedig elég fejlett már az orvostudomány ehhez, akkor fogja magát a lelki propléma, és átfészkeli magát a test egy másik részébe. Ennek egy teti szintű változata az, amikor mondjuk valamilyen szerv betegsége kihat egy másikra, vagy kisugárzik a szomszédos testrészekre. Na de inkább olyanról beszélek még, amit jobban átlátok.
Az én estemben ez a probléma (az elfojtás), az agyamban fészkelte el magát. Valahol a hátsó részen. Nem tudom milyen idegközpontra ment volna rá, mi lett volna velem, ha rá nem jövök ennek a mikéntjére. Tudni kell, hogy anyum nagyon szerette mondani a tanításait, hisz főiskolát végzett volt, és szeretett okítani az életről. Nekem viszont olykor-olykor (legtöbbször) már sok volt, és fájt tőle a fejem. Ez sem volt abban a korban még akármi (4 éves kor körül!) biztos hallottam valakitől, hogy fejfájásra panaszkodik, és mutatta, hogy ott hátul fáj. Hát gondoltam, ha én is törődésre szorulok majd, akkor nekem is ott hátul fog fájni a fejem. Akkor majd törődni fognak velem. Hát nem pont így lett. Anyám kijelentette, hogy egy 4 éves gyereknek semmilyen körülmények között nem fájhat a feje. Na ezt megint megkaptam, nem volt más hátra, egyértelműbb módon kellet kifejeznem nemtetszésemet. Erre a legmegfelelőbb alkalom az oviból hazafelé vezető úton volt, ahol rámjött. Hát igen. Azt hiszem akkor boldog voltam. Hogy végre valahogy érvényre tudtam juttatni magam, azt, amit én akarok. Aztán ebből is lettek ám konfliktusok, mert addig nem volt anyum elindulni velem sehová, míg otthon, vagy ahol éppen voltunk, el nem intéztem a dolgomat. De akkor már egészen más szemszögből szemléltem a dolgokat. Megtanultam azt, hogy ha valaki nem hagy érvényesülni, hát ilyen egyértelmű módom kell felhívnom a figyelmet magamra. Ez a "vészreakció" (így neveztem el) aztán végigkísérte egész életemet. Minden olyan eset, amikor úgy éreztem, hogy el akarnak nyomni azzal, hogy mondják, és ontják a gondolataikat nekem a többiek, és engem nem hagynak szóhoz jutni, nem tudok érvényesülni, hát vészreakcióznom kell. Széen beépítettem az életembe.A legnagyobb baj az volt, hogy ki sem próbálhattam azt, milyen érvényesülni, milyen az, ha kifejezhetem magam. Nekem az volt a részem, hogy olyat nekem nem szabad. Azonban mivel ez nem természetes, állandóan azon voltam, hogy mégis kifejezzem magam. Ebből következik, hogy minden olyan esetben, ahol azt éreztem, hogy valamilyen módon korlátozva vagyok, rögtön vészreakciózni kezdtem. Azonban mint később rájöttem, ez borzasztó kellemetlen helyzeteket okozott, teremtett nekem, tehát meg kellett akadályozni az ilyen kellemetlen vészreakciós helyzeteket.
Módszer arra, hogy akadályozzuk meg a vészreakciót: Mivel kisgyermekként okoztam azt maganak, jól beépítettem magamba, tehát a vészreakció adott volt, azzal mindig számolni kellett. Segítséget csak az jelentett, hogy valamilyen módon megakadályozzam a bekövetkezését, azt a folyamatot, aminek következtében elérjném a vészreakciót. Elejét venni, elkerülni volt a cél. Mivel ezt általában olyan eset okozta, ahol akadályozva éreztem az önkifejezésem, ezeket kellett megbontani. Ezek pedig általában kommunikációs szituációk voltak. Emberekkel való találkozások alkalmával. Mindig attól féltem, hogy nehogy akadályozva érezzem az önkifejezésemet mások által, mert akkor be kell indítani a vészreakciót. Ez pedig kellemetlen helyzetbe hoz, tehát kerülendő. Tehát a kommunikációt kellett legalább olyan mértékben megrontanom, hogy a másik nehogy azt éreztesse velem, hogy én nem fejezhettem ki magam. És a kommunikációk nagy része bizony ilyen volt. Ebben az esetben pedig azt csináltam, (mert nem volt más példa előttem) hogy az illetőt, akivel kommunikáltam, kizökkentetem abból, amiben éppen benne volt, megsértettem, durva voltam, megakadályoztam, hogy jól érezze magát az által, hogy kifejezze magát. Mert nálam minden olyan kifejezés, amit a másik fejez ki, azt jelentette, hogy korlátozva vagyok, nem fejezhetem ki magam, mert ő mondja, neki kell igazat adnom. Pedig ez nem így működik, ma már tudom. Minden ember akkor érzi jól magát a társaságban, ha kifejezheti magát, ha önmaga lehet. Ezt pedig én megakadályoztam attól való rettegésem miatt, hogy akkor majd én nem fejezhetem ki magam, illetve akkor majd megint vészreakcióra lesz szükségem.
Szóval aztán csak csodálkoztam, hogy nem tudok jó barátokat szerezni, nem szeretnek a többiek, nehezen tudok beilleszkedni társaságba. Ezeknek az okai nem sok, de komoly: nem fejeztem ki önmagam, és másoknak sem engedtem ezt. Miért? a félelem miatt, mert féltem a vészreakciótól, attól, hogy megint kellemetlen helyzetekbe kell hogy kerüljek, ha nem akarok megbolondulni. Mert talán esetleg megbolondultam volna akkor, ha semiféle módon nem tudom kifejezni magamat. A bolondulástól megóvtam akkor magamat a vészreakcióval, de ez nem volt, nem lehetett végleges megoldás. A vészreakciótól megóvtam magam azzal, hogy durva voltam az emberekkel, sértő. Mindig nekem kellet felülkerekednem a beszélgetésben, mert az jelentette, hogy nem tudott a másik engem ledumálni. Nekem van igazam, és nem nyerhet a másik, nem indíthatja be a vészreakciót! Na igen, így szerettesse meg az ember magát másokkal, és így legyen sok barátja valakinek. Csodálkozhattam volna sokáig hogy miért nem így van.
De szerencsémre van egy ember, aki dacolva azzal, hogy mennyire egy lehetetlen viselkedést tanúsítok, segített nekem, és ilyen mechanizmusokra bukkanhattam.
Szóval látom már tisztán. Az élet fantasztikus! Rengeteg lehetőségünk van. Rengeteg ember, akik mind nyitottak a barátságunkra, arra, hogy kifejezhesség önmagukat nekünk, és mi is önmagunkat nekik. És rengeteg jó csaj. Ínycsiklandozóan jó kaják. Lehetőség arra, hogy jobbak legyünk, és hogy ehhez segítsünk hozzá más embereket is. Hogy tanuljunk, és élvezzük ezt! Mert mondom, hogy a tanulás az élvezet, ha érdeklődés motiválja. Nem pedig kényszer. Ha megmondják, hogy így ekkor és ezt, ááá nem.
Ha rátalálunk, és érdekes, és jól érezzük magunkat tőle. Az az igazi tanulás, ami ér is valamit.Hát igen, valami ilyesmire gondolhatott Churchill, mikor azt mondta, hogy "soha, soha, soha ne add fel!" :)
Nem bírtam kihagyni, pedig szerintem unalmas, de nagyon mély jelentésű idézet.
2003. július 14., hétfő
Enyától az I Want Tomorrow-t hallgatom épp, nagyon kellemes. Még a Reikis időszakomra emlékeztet, amikor ilyen zenék segítettek elmélyülni.
Szia kedves naplóm!
Rég látogattalak már meg, sokat változott az életem az előző pár nap alatt, míg nem írtam. Szinte annyira, hogy nem éreztem szükségét, hogy kiírjam neked. Barátokkal voltam együtt, illetve barátoknak mondott emberekkel. Mert én azt, hogy 'barát', egészen egyénileg értelmezem, nem tartok annak senkit sem, egyelőre. Talán ez azért lehet, mert nem tudtam még teljesen igazán megnyílni, megmutatkozni senkinek sem. Mert szerintem olyan barátság, ami ennek a szónak az igazi mély értelme, olyan nemigen létezik, illetve nagyon ritka.
És az, hogy barátunknak tekintünk embereket, elősegítjük azt, hogy közeledjünk affelé, hogy tényleg azzá váljunk.Sajnos én még mostani állapotban nem tudom őszintén megtapasztalni az igazi mély barátságt, mert annyira kielégítetlen vagyok szexuálisan, hogy összekeverném a kettőt, ami konfliktushoz vezetne. Talán az a baj mégis, hogy nem tudom 'teljesen magamat adni' ahhoz, hogy 'természetes' legyen a barátság.
Vagy pedig az, hogy teljesen magamat adom, azt az egoista, önző, beképzelt valakit, aki ugyan tud elragadó, humoros, jófej, kedves, segítő, barátságos is lenni, de a rossz tulajdonságok elrontják az egészet. Egy olyan szűrő kéne személyemhez, ami kiszűri a rosszat, hogy a jót adhassam. Azt hiszem ez nem is olyan lehetetlen dolog. Valahogy meg is tudom csinálni. Pl önhipnózis. Már vannak is terveim. :)
Amúgy kedves Alina, ja igen, így hívtam a titkos naplómat, amit még régen kezdtem el írni. Vayg nem is, volt olyan, hogy kazettára mondtam fel, meg klasszikus naplóba írtam, de a kezdeti lelkesedés után lelohadt az egész, úgy mint sokminden amit elkezdek. De azért ez a tulajdonságom már nem olyan veszélyes, mint régebben volt. Már nem vágok bele mindenbe. De ez a napló azért jó, hogy van. Minél többet írok, annál jobban tisztul ki előttem is az életem. Még ha most még nem is olvassa senki, csak egy tiszanetes valaki, azért írom, hisz az archívumban megmarad majd.
Bár pszichológushoz már nem mennék vele.De nagyon segített abban, hogy vállaljam magam, bármit el lehet mondani magamról. Aztán ez a való életben is jobban megy.
Például egyvalami, amit nagyon titkoltam mindig mindenki előtt, az a szadomazo-perverzióm. Mivel úgy tanultam, hogy ez egy beteges dolog (hát bizonyára az is), nem akartam, hogy az emberek betegesnek nézzenek. Meg mindenféle szörnyűségeket gondoljanak rólam. Pedig ez van. A szimpatikus kedves álarc mögött ilyen durva, és kegyetlen dolgok húzódnak meg. De várjunk már egy picit. Én nem a durva dolgot szeretem, hanem azt, ami izgató. Izgató mindkét félnek.
Na már megint az történt, hogy lehúztam magamat. De legalább résen vagyok, és figyelek, hogy rajtakapjam magam.
Szóval elképzelem azt, hogy egy gyönyörű, vékony, krémbarnára sült nagyon finom selymes tapintású bőrű kurva fekszik egy ágyon. Megkötözöm kezeit, egyenként ...
hmm nem is tudom, hogy belemenjek-e? Hisz a SzadoMazo nem egészséges dolog, nem jó szítani.
Az egészséges szex hordozza a örök élet elixírjét.Na ez egész jól hangzik. Vajon tényleg így van-e? A szex fiatalon tartja a testet, stb. Hozzátartozik az egészséges élethez.
Milyen fontos nekem az egészség! Próbálok egészségesen táplálkozni, egészséges körülmények között élni, sportolni, fejleszteni magam.
Azért olyan fontos ez nekem, mert biztos van valami, ami az egészségem útjában áll. Próbálok megtalálni minden ilyen körülményt.Van, aki azt mondja, hogy ha TUDJUK azt, hogy KIK vagyunk, már akármit csinálhatunk, minden rendben lesz. Tudni az igazi belső önvalónkat. Azt a leírhatatlan érzést. Azonban ezt a nap 24 órájában kéne állandóan éreznünk, hogy minden rendben legyen, ez pedig képtelenség.
Ezért kell körülvenni magunkat olyan dolgokkal, amik fentartják ezt. Ami segít jól érezni magunkat. Lehet egyébként, hogy most csúsztatok, de olyan jó érzés például természetben lenni. Ez arról jutott eszembe, hogy vannak emberek, akik városban élnek, de rengeten zöld növénnyel veszik körbe magukat. Hogy úgy érezzék, a természetben vannak, hogy jól érezék magukat.Jól érezzék magukat, és boldogok legyenek ezáltal. Hisz mindenki erre törekszik. Még ha egyesek tagadják is.
2003. július 6., vasárnap
Hogy egyes emberekkel mit tesz az élet ez nagyon ijesztő. Ma láttam viszont egyik nagybácsimat, aki most vált 55 évesen egy rossz házasságból. Elég ijesztő volt, ahogy kinézett. Hirtelen a nagyapámra emlékeztetett, aki akkor, amikor utoljára láttam 82 éves volt, és cask egy kicsit volt jobban megviselve mint most a nagybácsim. Jah, hát egy ékes példája ő annak, hogy elképesztő mesze áll önmagától, aki egy fantasztikus ember lenne. Néha látom benne a megszeppent, ijedt kisgyermeket, aki fél, hogy rosszat tesz, és bántani fogják. Szeretnék neki segíteni, de nem igazán tudom hogyan segíthetnék.
Még meglátogattam nagynénimet is, és szedtem sok sok barackot, meg málnát, és cseresznyét. Hú, elképesztő sok szép gyümölcsei vannak. Imádom a fáról meg a bokrokról levenni, és rögtön megenni a gyümit. Az olyan igazi! :) Persze szedtem még itthonra is egy kis barackot. Bár lehet hogy a napokban újra kimenekülök hozzájuk a vidékre, a város forgatagából, ahol élek. Szeretem azért én ezt a forgatagot. Nagyon is. Talán az emberek miatt, meg a nyüzsgést!
Mikor az állomásra hoztak visszafelé, szembejött egy szomszéd lány. Hát azt hittem, nem hiszek a szememnek. Olyan derült égből érzés volt. Mindent vártam volna, de azt biztos nem, hogy egy elképesztően szexi, helyes, mosolygós, nem túlöltözött lány jön szembe velünk. Gondoltam is, hogy jó hely ez, érdemes lesz nekem ide kijárni. Aztán mondta nagybátyám, hogy a szomszéd srác barátnéja. Hmm, gondoltam, hát azért biztos nem vetne meg egy két kellemes percet valaki mással, a változatosság kedvéért. Csak, hogy össze tudja hasonlítani hogy milyen mással is. Persze, gondolom van már mivel hasonlítgatnia.
Teljesen felpörögtem, mert a vonaton hazafelé is volt pár kurva jó csaj, akivel utaztam. Vuh, már nem esz meg a fene olyankor, amikor egy olyan csajt látok aki teljesen az esetem lenne, de pasival van, akivel szinte össze vannak ragadva. És már nem is zavartan keresem a tekintetét annak, aki tetszik, és fel akarom hívni magamra a figyelmét. Volt egy lány, akinek nagyon sikerült felhívnom, pedig nem is nagyon akartam. Annyira nemfigyeltem fel rá, de helyeske volt. Nagyon nézett, és aminek örültem a saját viselkedésemben, hogy egyáltalán nem zavart ez, nem feszélyezett. Nagyon machón, meg rejtelmesen tudtam visszanézni rá. Gondolom fogja majd enni a fene őt, hogy milyen pasit látott a vonaton, még vissz ais mosolygott rá. Hát igen, mikor szálltam le, már nem is mosolyogtam annyira. Sajnálom az ilyen eseteket, mert olyan tehetetlen vagyok ilyenkor. Nincs lehetőség még ara a pár szóra sem, hogy kiderüljön szimpik vagyunk-e egyáltalán egymásnak.
El is mentem úszni este, hogy kiadjam ezt a sok felhalmozott feszültséget, ami hazautazásom alatt történt. Aztán már elég jól éreztem magam a bőrömben, hogy úsztam egyet, és újra friss a testem. Gondoltam is, hogy újra elkezdem a futást, ill. folytatom a kis kihagyás után, hátha bírni fogja a gyomrom. Majd nem eszem olyan sok hülyeséget, mint szoktam. De már élvezem, hogy elég sportos vagyok, a testem is, és semmi fölösleg nincs rajtam. Csak egy kis rendszeres edzés kellene még az erőnléthez, és a jó közérzethez. Igen, most ezt mindenképp szeretném elérni, hogy nyáron felhozzam magam olyan szintre, hogy aztán ha a suli kezdődik reggelente karban tudjam magam tartani 20 perc futással is. Az tuti jó lenne. Akitől ezt a példát vettem, ő is velem egykorú egyetemista, és kábé annyi nekiis az út bejárni az egyetemre, mint nekem. Szóval ezt én is simán meg tudom csinálni. Csak addig még rendbe kell hozni a gyomromat, hogy bírja az is.
Már szeretném megkérni Katát, hogy jöjjön és csináljon fényképeket rólam, vagyok én már olyan állapotban, és szeretnék már izgisebb képeket is magamról. Olyan egészen különlegeseket is. Olyat, amin megmutathatom mit is tudok csinálni a testemmel. Igen szeretném már végre megmutatni magamat! Hogy ismerjen meg végre a Világ engem!!!
2003. július 4., péntek
Hú annyi minden történt velem. Az elmúlt két éjszaka ugyanazzal az éjszakai busszal kellett hazajönnöm, fél egy tájékán. Dolgoztam egy csomót. Költöztettem, meg bebútorozni segítettem, meg moziztam is, meg dumcsiztam egy nagyot. Na jó ez már nem munka. Na persze a munkát pénzért! :) Már akármit nem is akarok elvállalni. Hát ne szórakozzanak velem aprópénzért! Én egy értékes ember vagyok!
Meg különben is, annyira nem is vagyok rászorulva a munkára, bár akarok gyujteni egy motor-járgányra, mert az tuti lenne. Már van is rá egy kevés. Tudnék közlekedni, végre könnyebben, meg kurva jól jönne ki a lányoknál is. Szóval vannak szempontok. Meg azért sem autót akarok, mert arra sokkal többet kell költeni. A fix költségek többek, így hallottam. Persze nem tudom, hogy motornál mennyi. Majd megtudom! Meg most láttam egy régi Ford kocsit hirdetni 150e Ft ért. Hát ennyire ramatyot azért már ne! Jó állapotban van, de hát mégiscask 19 éves. Majdnem annyi mint én. Ebben az évjáratban inkább a nok jönnek be. Jah, bár azért nem diszkriminálok náluk emiatt. Még nem. .. .) majd...
Jah, hogy mik vannak! Olyan elképeszto dolgokra jövök rá nap mint nap magammal kapcsolatban, ami lendít, lök elore az életben, hogy hát nem az az élet, amit eddig éltem. Ez szolgaság volt, ez nemkívánatos állapot. Szabad vagyok, szabadnak születtem. Hát akkor éljek is már így! Persze egy nem olyan egyszeru. De meg lehet találni magunkat, a forrást, ahogy Brandon Bays nevezi. Ez a no írt egy fantasztikus könyvet. Egyszeruen sziporkáztam, mikor olvastam. Annyira lélekemelo volt számomra. Az van, ha az embernek van valami szokása, vagy vissza-visszatéro bosszantó dolog amit csinál, és nem érti miért csinálta, ezzel a trükkel, amit leírt, meg lehet tudni, és meg lehet szabadulni ettol a zavaró szokástól! Ez annyira jó.
Meg az, hogy mire képes egy gyerek csinálni gyerkkorában, amikor még nem nagyon ismeri az életet, mert kevés értelmes dolgot hallottt róla. Na elmondom az egyiket, amit csináltam.Még elsos voltam, az elso általános iskolámban. Orültködtünk, szaladgáltunk a folyosón, biztos azért, mert nem volt szabad. Jah, hát mit is tiltanának meg a tanárok, ha nem azt, ahol a gyerek felszabadíthatja a fölös energiáját, és jól érezheti magát?!? Na de ezt most hagyjuk. Szóval páran voltunk a mi osztályunkból, páran egy másik osztályból, a C-bol. Mi B-sek voltunk. S az volt, hogy egymást frocliztuk. A két osztály. Mondtuk, hogy "bések, bések, mindig szerencsések". Erre ok visszavágtak: "cések, cések, mindig szerencsések". Na ez ment. Én meg egyre rosszabbul éreztem magam, aztán eldöntöttem, hogy menjetek a francba, legyetek ti a szerencsések. Le mondok a javatokra a szerencsérol.
Hát ez elég súlyos elhatározás volt. Talán tudtam is mekkora, de nem nagyon tudtam megakadályozni a folyamatot. A gépezet beindult mélyen bennem, aztán feltartózhatatlanul sepert végig eddigi életemen. Szerencsére rájöttem, mi muködik bennem. Félelmetes érzés volt. Ez olyan, amit szeretném, ha sokan megtapasztalnának, akik meg akarnak szabadulni életüket nyomorba dönto démonaiktól. Ja, a mumustól.
Apropó,volt barátnémmal mentünk el moziba, a szemét. Tud szeretni, és tök jó fej. Hmm, csak nem azt akarja, hogy újra összejöjjünk?? Jaj, csak azt ne! Mit képzel?
Vagy talán csak én nem értem még a noket igazán? Jah, hát mondták is, hogy olvassak el el könyvet, az a címe: Mars és Vénusz. Azt mondják ezzel sokmindent megértenék. Hát igen, elolvasom. Hisz itt a nyár, meg az a sok szabadido. ...
. hm, ha nem lenne az a sok munka. Na majsd visszafogom magam. Hisz még a szobámat is be kell még fejezni. Még pár polc, függöny, apróságok. Csak hogy jól érezzem magam. Mostanában kezds fontos lenni nekem ez. Amikor hazajövök a munkából, jólesik lelazítani, . ÚRISTEN úgy beszélek, mint valami felnott, akinek komoly élete van. Jaj nekem, hisz én még szórakozni akarok. Na, hát remélem, ez még nem az, amikor már családot akar alapítani az ember. Aztán rájön, hogy nincs kivel. Aztán beindul a "chercher la famme" - keresd az aszonyt hajsza. huhuu, az milyen lehet. No mindegy, ez még nem az. Nem is lesz, hol van az még.Apám azt mondta, hogy 30 éves koromig ráérek megházasodni. Szóval van még egy pár évem hátra. .)
2003. július 2., szerda
Összességében szerencsésnek érzem magam. Tegnap beszéltem chaten a volt barátnommel, és tök jó volt. Felhívta a figyelmemet valamire, amirol hajlamos voltam megfeledkezni. Mégpedig az, hogy szabad vagyok. Fizikailag is. Bár talán leginkább úgy. Nem nagyon kell alkalmazkodnom senkihez, bár ugye így magamat kell eltartanom. Már két éve lassan, hogy egyedül lakom itthon. Szüleim máshol. Apámnak másik felesége van, abban a családban él. Bár van neki két lánya, akik az év fél novéreim, de nem ismerem oket közelebbrol. Az egyiket igen, mert varázsló összehozta a találkát. De azóta nem nagyon foglalkozunk egymással. Frászt! Egyáltalán nem. Mondjuk én nem is nagyon vágyom rá. Nem sok mondanivalónk van egymásnak. Apámmal azért találkozunk. Ma is elhívott dolgozni, segíteni neki költöztetni. Ez már tök jó, hogy segítséget kér tolem. Persze ezt úgy állítja be, mint munka, és rendesen megkapom érte a fizetést, legalábbis így szokott lenni. De amúgy jó mindkettonknek, hogy találkozunk. Varázsló segített ebben is. O intézte el, hogy pl születésnapokat megünnepeljük közösen, legalább egy vacsora keretében. Ezt persze eddig mindig apám állta. Hát gavallér. :) Most mi a fenét csinálok úgy, hogy csupa jót mondok róla? Ja mert én hajlamos vagyok ezt látni rajta, a hülyeségeit meg ráhagyni. De azért vannak dolgok, amiket nem tudok olyan gyorsan elfelejteni. Például ma ugye együtt dolgoztunk. Tisztára olyan mint anyám volt, amikor még együtt laktunk. A társaságban, ahol dolgozunk, hajlamos szerte kiabálni azt a pár dolgot, amit tapasztalatlanságom miatt esetleg még rosszul csinálok, és korrigálásra szorul, de azokon a dolgokon, amiben jó vagyok, amit jobban tudok, mint o, azokat elhallgatja, nem ismeri el. Vagy lehet hogy valahol elismeri, de biztos szégyenli, hogy jobb vagyok nála, a felsobbrendu apát akarja mutatni nekem. Pedig nekem nem kellenek ilyen színjátékok. Velem lehetne oszinte, nyitott. De jól benne van a szerepében.
Szóval anyám is ilyen, és így is nevelt valószínuleg amióta megszülettem, és elkezdtem önállóan csinálni dolgokat (pl játszani, tejet inni, cipotfuzni, bármit). Soha semmi nem volt jó úgy, ahogy én csináltam. Pedig én tudtam, hogy meg tudom csinálni, és jól is, de elvette az önbizalmamat azzal, hogy mindig mindent az o szabályai szerint kellett csinálni, mert úgy volt jó. Hát most már teljesen tisztán értem, hogy miért volt olyan szar, amikor az íjászedzo mondta a dolgokat. Mert teljesen ugyanolyan stílusban tette, mint anyám szokta. Idétlenül túljátssza azt, amit kritizál, hogy én abszolút hülyének érezhetem csak magamat, de olyannak nem, aki rájöhet, ráérezhet, hogy hogyan is kell csinálni a dolgokat.
Szóval akinek nem volt egész gyerekkorában megkritizálva minden mozdulata, az nehezen értheti meg, hogy milyen szar, amikor még mindig ezt csinálják az emberrel. Persze a gondon már túltettem magam, már rájöttem, hogy mi van, szóval már félúton vagyok a teljes megoldás felé.Hát igen,.. ki gondolná, hogy neveléssel mekkora hatalmas hatással lehet a szülo a gyerekre. Szinte az egész életét beprogramozhatja a gyerekbe, ha az aztán nem lép túl rajtuk tudatossággal. Ja igen, ezért is van borzasztó nagy jelentosége a tudatosságnak. A lehetoségeinknek csak a fantáziánk szabja meg a határt. Mert az embernek hatalmas ereje lehet, ha tudja kihasználni, ha tudja, hogy hol is van, miben kell keresni. Ja hát szeritem a tudatosságban.
Szóval olyan ez, mint a hipnózis, mikor a szülo neveli a gyereket. De irányítatlan hipnózis, mert ki tudja hogy a sok hülyeségbol, szerencsés ritka esetekben okosságokból mikor mennyi épül be a gyerekbe. Ez pedig már cask a gyerek érzékenységétol függ. Mert ugye tudjuk, hogy miért tanulnak könnyebben a gyerekek. Hát ezért, mert agyuk gyakrabban van olyan állapotban, hogy új infót vegyen fel, és tanulja az életet, bármit. És ebbol adódik, hogy ha meg tudjuk tartani gyerekségünket (nem az infantilizmust!!) akkor a tanulás sem lehet gond. És itt nem csak a klasszikus értelemben vett tanulásra gondolok, és pláne nem a lexikális tudás gyarapítására. Az már más lapra tartozik.Tegnap érdekes éjszakám volt. Nem feküdtem le, netezem egész éjszaka éjféltol hétig, Hát ezt nyújtja a Matáv. Aztán csináltam mindenfélét, foleg zenéket szortíroztam. Régen az volt a bajom, hogy a kazettákon lévo zenéket olyan nehezen tudtam csak összevágni, bajosan, hosszadalmasan. Most meg itt vannak ezek a technikák, az mp3, most aztán veszodhetek a rendezgetéssel. Meg aztán elkeveredtem valami horroros oldalra.
Nem nagyon vonz általában az ilyen téma, de most érdekelt. Ja persze valószínu csak azért, mert olyan is volt benne, hogy "keresztre feszített lányok" témakör. Ja ez megfogta a figyelmemet. Izgatnak az ilyen dolgok is, mint például a szado-mazo. Foleg vékonyabb, izmosabb, anorexia gyanús lányok, meg azok szenvedése, kínlódása, orgazmusba átcsapó fájdalomérzete. Wuhh, ez egyszeruen borzasztó. Hátt ekkora feszültség él bennem. Hiszen ez ellentmond az elveimnek. Szerintem a szado-mazo beállítottság nem a legnormálisabb állapot, hasonló mint a nagy korkülönbségu pár iránti érdeklodés, vagy mint a leszbi homo hajlam. Ezek mind valamilyen nem ideális reakció egy valami stresszre, megrázkódtatásra, vagy téves információra. Huh, de hát most még ez van. Még jó, hogy annyira nem vagyok olyan, hogy csak úgy érezném jól magam a lányokkal, ha mazózok. Még nem is voltam úgy lánnyal, hogy ez kellett volna a kielégüléshez. Na mondjuk sok viszonyítási alapom nincs, hogy azzal a két lánnyal, akivel voltam eddig, nem volt ilyen. De a fantáziámban annál inkább. Sokszor önkizek ilyen gondolatokra. Mazós gondolatokkal. Ja ezt egy pszichológus mondta így, az önkielégítésre, hogy önkizni. Biztos mert így jobb kimondani. Az sokkal kellemetlenebb, ha az önkielégítés szót használjuk. Jah. Amúgy azt is mondta, hogy nem jó túl sokszor önkizni. Foleg, ha nem nagyon találkozom lányokkal. A legjobb lenne mindennap többször is szeretkezni, olyannal, aki hasonlóan sportos fizikumú, mert eddig egyik barátnom sem volt sportos.
Jah persze, hiszen azért engedtem meg magamnak, hogy összejöjjek velük, mert nem annyira passzoltak hozzám, hogy igazán jót szexelhetnénk. De azért jó volt. Vajon most is a maximalizmusom dolgozna? .. Nem nem, most nem.
Most amúgy azon is akarok dolgozni magamon, hogy megengedjem végre, hogy hozzámillo csajjal jöjjek össze. S akár még a szadomazót is kipróbáljuk, és rájöjjünk, hogy nem kell az az igazi jó szexhez. Remélem a jó szexnél nem akar az ember olyat. Pedig titkon biztos azt akarom, hogy szadizhassak. Ezt a tudatalattit nagyon nehéz kiismerni.Ja szóval olyan 1 órát aludhattam délelott, mert aztán jött apám hogy menjünk dolgozni. Rendesen szét voltam esve, mert nem aludtam, de hamar rendbe szedtem magam. Jah, egész hamar. És vajon mikor csöngetett, hát amikor a fogaimat mostam. És tudtam is elore, hoyg akkor fog csengetni. És úgy lett. Mindig ilyen, valaminek a közepén csönget mindig apám. Vajon direkt csinálja? Biztos a tudatalattija segít hogy tudja, mikor csönget olyankor, amikor épp nem jó,de 2 perc múlva már jó lenne. Vagy nem is, ez az én tudatalattim is lehet. Hisz mi magunk vonzzuk az életünkbe az eseményeket. Ezek szerint még mindig ilyen hülye módokon csesznék ki magammal? Nem, ez nem lehet.
Ez csak az o tudatalattija lehet!
Sarah Brightmant hallgatok. Hú, nagyon szeretem. Anytime, anywhere.. Hát igen. Mikor valaki megkérdezi, hogy milyen zenét szeretek, nem tudok könnyen válaszolni. Gondolom ezzel többen így vannak. Mondjuk én szeretem még a rock mufajt is, az olyan psychedelicet, meg progressivet, meg még sokmindenfélét. Nellinek is soroltam az eloadókat, akik éppen eszembe jutottak, mikor kérdezte a Duna-parton sétálva, a „és milyen zenét szeretsz?” féle újtémafelveto randi-kérdésre. Aztán említettem, hogy tudnék még mondani többet is, de most nem jut eszembe, ahhoz fel kéne mennünk hozzám. Elmosolyodott, vette a véletlenül kicsúszó lapot, aztán persze én is. Amúgy jó fej volt, azzal nyugtázta az elég lehetetlen zenei ízlésemet, hogy igen, o is szereti az ilyen kellemes zenéket.
Mozi után voltunk. A film sokkoló hatását már épp kezdtük kiheverni, aztán a körúton bementünk egy addig még általam is ismeretlen görög kajáldába. Valami ettünk, de aztán én legalábbis úgy mentem ki, hogy utoljára. Nem tetszett, elég dzsuvásnak tunt a hely. Persze minden görög kajálda egy ido után ilyen lesz. Míg új, addig tiszta, illatos, kellemes a hangulat. Idovel aztán kopik a bútor, a burkolat meg a takarítási lelkesedés.Szóval a kajáldából a Duna felé indultunk. Tetszett nekem nagyon, hisz ilyen lányra vágytam már egy ideje. Sportoló, de ez nem veszi el az összes szabadidejét, és a sulit is tudja simán csinálni mellette. Ez szimpatikussá tette számomra. De volt valami, ami miatt mégsem volt tökéletes az összhang köztünk. Nem is tudom. Talán az, hogy feszélyezve éreztem magam? Ezért nem valósult meg a kellemes hangulat közöttünk? Vagy az is lehet, hogy ezt csak én látom így. Aha, neki talán mindegy volt, talán csak össze akart jönni valakivel, s én tetszhettem neki. Furcsa is volt nekem pár dologban, ámultam rajta, aztán csodálkoztam, nem értettem ot, utána meg irigyeltem pár tulajdonságát. És volt, ami vonzott benne, ami tetszett. Igen, az a pár pillanat, mikor picit ellazult, és rám mosolygott, még görkorizásnál, az mindenképpen. Aha, igen, valóban, o is önmegvalósítási problémákkal küszködhet. De nem is, ilyet nem állíthatok, hisz annyira nem ismerem. Meg önmegvalósítási problémákkal én küszködöm. És ot is ezen a szemüvegen keresztül láttam. Jah.
A film, amit láttunk, elég rendhagyó volt. Az egyik közismereti órán ajánlották - ahová Nellivel együtt jártunk - mint egy olyan durva film, ahonnan még a tanár is, aki azért nem szívbajos, ki akart jönni a közepén. Aztán elhívtam, hogy nézzük meg, legalább tudunk beszélni a projectrol is, amit közösen csinálunk majd.
Hát igen, volt pár pillanat, amikor én is ki akartam jönni, mert már alig bírtam nézni, ami történik. Gondoltam is, hogy azért ezt már igazán túlzásba vitte a rendezo, ennyire azért mégsem kéne fokozni. Végül nem mentem ki, és a film további része már megnyugtató volt. Jó volt, hogy nem hagyta a nézot felháborodva a végére, mert ott már nyugis dolgok voltak.Igen, ami engem legjobban megdöbbentett, hogy nem is állt ez a dolog annyira távol a valóságtól, megtörténhet akárkivel, aki hasonló helyzetbe kerül. Aztán most már azért úgy látom, hogy azért ez nem igazán így van, mert valamilyen módon mi magunk vonzzuk az életünk összes eseményét, ami történik velünk, mindent.
Ja, én is Nellit.
Nem lettem szerelmes belé, de nagyon szimpatikussá vált, szeretnék vele még több, kellemesebb idot eltölteni, úgy, hogy egyikonk sem hordozza majd az álarcát. Mert amikor oszintén viselkedünk, az olyan jó tud lenni. Akkor tényleg mindenre képes az ember, amit el tud képzelni, és hinni magáról.
Szerelmes már nem voltam jó ideje. Középiskola óta, amikor volt az a hatalmas és egyetlen szerelmem, akirol majd máskor mesélek. Pedig úgy szeretnék már újra szerelmes lenni. Annyira hiányzik a rajongás valakiért, akivel kölcsönösen rajongunk egymásért.Ez fantasztikus energiákat szabadítana fel, fog felszabadítani.
2003. július 1., kedd
Na jó. Írok életem mumusáról. Ami van mindenkinek, csak lehet, hogy máshogy nevezi.
Szóval ma megint elofordult. Igaz borzasztóan zsúfolt volt a napom. Hajnalban feküdtem le, de lementem egész mély állapotba, hogy hatékonyabb legyen az alvás. Úgy 2 hertzre. Fel akartam kelni, még mielott varázsló felhív. Atz mondtam neki elozo nap, hogy hívjon nyugodtan akár 8 kor is, hogy pontosítsuk az idopontot, amikorra beugrom hozzá. Szóval felkeltem úgy 8:20 kor, hogy ne o keltsen fel. Aztán rá 20 percre hívott. Rá akar már szokni a rövid telefonokra, de elég nehezen megy ez még neki. Annyira társasághiányos, hogy akárkivel, akivel találkozik, vagy telefonál, elárasztja a boséges, és hosszadalmas beszélokéjével. Aztán úgy éreztem még vissza kéne mennem aludni. Bár pár telefont még el kellett intéznem: Misi, Gábor, meg Robit próbáltam, akinek a szélvédot kellett vinnem. Aztán nem is tudom, nem is aludtam már sokat. 11 felé elindultam, hogy elintézzem ezt az ügyet minél hamarabb. Úgy éreztem szerencsésen zajlott a délelott, minden flottul ment. Megkaptam a pénzt is a molinófeszegetéses munkára annak fejében, hoyg este elmegyünk egy munkára segíteni. Hát mit vol tenni, Misivel is sikerült megbeszélnem. Aztán ott Csepelen még Gáborral beszélgettünk kicsit a Barátok köztben zajló Workshopról, ahova jár. Beszéltünk is róla vele, hogy tök poén lenne, ha engem kiválasztanának a szereploválogatáson, o pedig mint forgatókönyvíró kapna munkát, aztán ugyanoda járnánk dolgozni. O pedig jó kis szerepeket talál majd ki nekem, valami jó csajozós meg erotikus jeleneteket. hehe ja. nem is mondom azt, hogy álmodozás, mert most miért távolítsam el magamtól azt a kis esélyt :)
Ja szóval ami történt újra; a mumus. A metróra szálltam fel, oszt egy nagyon helyes lány ült az egyik szélen. Nem akartam nagyon elkezdeni stírölni, azt tovább is mentem, de valami mégis megfogott benne. Eloször azt hittem az a lány, akit már láttam, és nagyon helyes arca és tekintete volt, de nem, egy másik, és nagyon hasonlított rá. Szóval végül mégis vele szemben ültem le. Valami jegyzetet olvasott, amiben azért viszonylag el volt merülve. Nem volt olyan nagy kedvem, még a mosolygás is hiányzott az arcomról. De legalább egy helyes csaj ül velem szemben. Aztán volt, hogy felnézett, és belenézhettem a szemébe. Borzasztó izgató, mély fekete szemei voltak, o sem volt hangulatban nagyon. De jó volt a tekintetét figyelni. Mintha hasonló hangulatban lettünk volna. Lassan jött elo a mosoly az arcomra. Még mielott leszállt, egyszer még jobban megnéztük egymást. A ferenciek terénél szállt le, szóval van némi esély, hogy talán egy suliba járhatunk. És akkor talán mégis az a lány, akit hittem is az elején. Tunodtem, hogy leszálljak-e, és megszólítsam. Aztán még vissza is nézett, mikor leszállt. Talán jobb lett volna, ha leszálok vele, de hát akkor valószínuleg megismerkedtem volna vele. Már nem is tudom, hogy miben bízok, mi fog változni a helyzettel kapcsolatban.
Aztán délután meg voltam varázslónál, akinek olyan jó volt elmondania a történetét, hogy élvezettel hallgattam. Úgy érzem, valami nagy embernek lehetek a barátja az o személyében. Egészen elképeszto dolgokat csinál, olyanokat, amire igen kevesen lenének képesek, foleg, ha olyan sorsuk volt, mint neki. De hú, ez egy nagyon hosszú történet.
Addig mesélt, míg úgy elszaladt az ido, hogy rohannom kellett, mert Liáékkal kellet volna taliznom 10 perc múlva. Na futás, és borzasztó rendesek voltak, mert megvártak annak ellenére, hogy egy csomót késtem, és tudták. Titkon azt reméltem, hogy ott lesz az a csaj is, akit Atti hozott a múltkor a talira, akit egyszer elvitt már íjászkodni. De csak Atti meg Lia volt. De jó volt. Velük mindig nagyon szeretek találkozni. Kíváncsi voltam már milyen lesz ez az íjászkodás, még soha nem csináltam, szóval elég nyugtalan voltam, hogy milyen lesz. Az edzo egy bajuszos megtermett fickó volt úy a 40-es éveiben, aki az elején jól megváratott, de Lia azért próbált nyugtatni. Annyira jó, hogy segít, hogy miondenben meg lehet találni a jó oldalt. Csak néha nem akarok ezzel foglalkozni, hanem inkább azt csinálni, amihez éppen hajt a pörgésem. Ja, nem drogozok, az nem kell ahhoz, hogy meváltozott tudatállapotba kerüljek.Volt is egy hely a neten, ahová társkereso hirdetést adtam fel, és olyan szöveget írtam magamról, amibol biztos mindenki azt hitte, hogy drogozok. Pedig még alkoholt sem nagyon iszok. Ja persze nem arra számítok, hogy találok is társat ilyesféle társkereson, de titkon talán arra. Tudnillik egy felmérésbol az derült ki, hogy a tartósabban együtt élo pároknak alig egy százaléka ismerkedett meg társkereso útján. Szóval aztért hátha itt is öszejöhet valami. Ja szóval törölték a hirdetésemet pár napra rá. Biztos azt hitték valami veszélyes ember lehetek. Csak mindig félreértenek. Ez egy másik mumus.
Szóval az íjászaton még az is zavart, amilyen stílusban az edzo eloadta a dolgokat, a szabályokat. Biztos a stílusa hasonlít valakiére, aki rossz hatásal lehetett rám, aztán csak arra emlékeztem. Szegény edzo mit tehet arról, hogy hülye a stílusa? Bár mondjuk a szája viszont baromi büdös volt. Nem is értem, ha valakinek olyan munkája van, ahol emberekkel kell foglalkozni és magyarázni nekik valamit, hát hogy nem teszi meg legalább azt, hogy egy rágót bekap? Na, hát ez fokozta még a kellemetlenségemet. Aztán mire sikerült neki azért rávenni engem, hoyg hogyan is sikerülhet megtanulnom jól loni, már kezdtem is élvezni a dolgot. Lottem is pár teli találatot. Az tök jó érzés volt. Ja meg kéne már végre tanulnom örülni a sikereimnek. Úgy érzem ezt is elfolytom, talán mert atz hiszem, hogy nem jár az nekem. Pedig ez hülyeség. No itt van még egy dolog: itt vannak ezek a nemkívánatos érzések. Szerencsém volt, hogy varázsló segített nekem, és sok ilyentol megszabadultam már. Sok sok káros hitrenszerem volt, ami szerint éltem, és szinte tönkretettem vele az életemet. Most már egyre kevesebb az akadály, és ez tök jó, már érzem, hogy tudok fejlodni is, nem csak túlélni. Mert nagy különbséget teremt ez a három betu: élni vagy túl-élni. Hát nem mindegy.
Aztán este meg mehettem dolgozni. Már haza sem tudtam menni, de nem is volt gond. Szerencsére hamar végeztünk.
Misivel azt hittem jó barátok leszünk. Az a lelkesedése, az életnek való örülése, közvetlensége szimpatikus emberré teszi ot, szerintem sok sok embernek. Nekem legalábbis az. Aztán volt ez a múltkori munka, ami miatt változott meg szerintem a kapcsolatunk. Bár nem is biztos, talán nem is volt ez olyan nagy jelentoségu számára, mint én hittem. Hiszen o bizonyára mindenkivel ilyen kedves, közvetlen, nyitott, és oszinte. De nem bántóan oszinte. Mint mondjuk én talán az emberekkel. Még nem igazán tudom azt, hogy mit lehet simán a szemébe mondani a másiknak, és mit kell nagyon körülírni. Mert nem akarok én bántani senkit, de lehet hogy nagy segítség mondjuk, ha valakit szembesíted önmagával. Ez nem mindig könnyu az illeto személynek. Mondjuk én igénylem is ezt, hogy oszinték legyenek velem az emberek. Mert ebbol tudom, hogy hogyan is néz ki kivülrol az, amit én belülrol egész másképp látok. Ez pedig fontos ahhoz, hogy tudjam milyen belso késztetés hogyan nyilvánulmeg rajtam, hogy már jobban összangban legyek a külsomel is. hehh, mintha valahol már összahangban lennék. Jó vicc.Jaj, de ne legyek már megint ilyen önromboló. Persze hogy összhangban vagyok már sokmindennel, ami igenis siker, és lehet örülni neki! Juhéé! :)
2003. június 30., hétfő
Maximalista vagyok.
Csodálkozom azon, amikor valaki nem akar javítani a helyzetén. Tele van kellemetlenségekkel, bajokkal, kínokkal, és talán úgy érzi, hogy ezek járnak neki, ezektol meg sem akar szabadulni, mert valamilyen módon az élete részévé vált, és nem tudja, mi lenne másképp. Jól. Csak szenved. Persze biztos nem mindenki ilyen. Egy barátomra gondoltam, akivel az egyetemen ismerkedtünk meg még a legelején.
Érdekes volt a megismerkedés, úgy érzem ezt a közös viselkedési szokások segítették elo. Meg persze ugye biztos sorsszeru is volt.
Azért jellemzo volt a megismerkedés módja is. Bekerülve az egyetemre, ahol ijesztoen kevés volt a lány ezen a karon, mint másokon, természetszeruleg a néhány jó csajra rögtön rátapadtak a srácok. Velünk is így volt. Ugyanaz a csaj tetszett meg mindkettonknek. Még osz volt és az egyetem kertjében volt kis nyüzsgés a kellemes idojárásban. A leendo barátom épp a csajokkal beszélgetett, mikor arra mentem. Csatlakoztam, és kellemes pár percet töltöttünk együtt. Már tudtam, hogy a sráccal egy hosszú barátság vette kezdetét. Szeptember közepe volt, egy hónapja, hogy hazajöttem Amcsiból. Mindenki a WTC katasztrófáján csámcsogott.
Számomra döbbenetes volt az, hogy mennyire megoszlottak a vélemények a dologról. 11-én épen fizika eloadáson ültem, amikor érkezett a keresztapám küldte SMS, hogy megtámadták Amerikát, már ledolt az Empire State Building, és katasztrófaállapotok uralkodnak. Bennem szinte megállt az üto, elsápadtam, és nem tudtam mi van, nem értettem semmit, kegyetlenül éreztem magam. Anyum ugyanis New Yorktól nem messze lakott éppen akkor, én meg három hete érkeztem haza abból a fantasztikus városból. Ez a szörnyu tehetetlenség, aggodalom, és belso kín uralkodott rajtam. A fizika órának már lottek, figyelni már nem tudtam. Óra után megkérdeztem egy fiatalembert, hogy mi történt Amerikában. Tudta. Elmondta, hogy a kereskedelmi központ tornyait két eltérített repülo semmisítette meg. Döbbenetes volt az a hanglejtés és kaján vigyor a srác arcán, ahogy ezt a pár szót mondta nekem. Nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen, szívtelen, hogy egy ekkora csapásra ilyen reakciót ad. Mondtam neki, hogy rokonaim élnek kint NY-ban. Ekkor már nem vigyorgott annyira. Csak annyit mondott: sajnálom. Hát igen. Mondjuk egy cseppet megnyugodtam, mert nem utalt semmi nagyobb hatóköru pusztulásra. Persze telefonálni nem tudtam, hiszen akkor ott a környéken sem muködött semmi telefonvonal. Ilyen állapotban ültem végig az elso spanyolórámat az egyetemen. Egy lánnyal ismerkedtem meg. Ötödéves építészkaros volt. Neki a keresztszülei laktak New York mellett New Jerseyben, és Manhattanbe jártak dolgozni. Rajta is hasonló aggodalom volt, mint rajtam. Este mielott hazaértem, bementem egy Net-Caféba, hogy megpróbáljak a Chaten megkérni valakit, hogy próbálja elérni anyumat, hogy megnyugodhassak, hogy még csak nem is hallotta az események hangját. Sikerült is. Volt valaki NY-ban, aki mondta, hogy o megpróbálja felhívni, mert pár helyi vonalat már sikerült újra üzembe hoznia a telefonosoknak. Mikor végre sikerült elérnie anyumat, és beszélni vele, és ezt közölte velem is, egy kellemes megnyugvást éreztem végre a sok idegeskedés után. Azonban az esettel kapcsolatban továbbra is fájdalom és szomorúság uralkodott bennem. És egy olyan érzés, ami szintén nem hétköznapi, mégpedig az, hogy három héttel az eset elott én is kint voltam NY-ban, és vígan görkoriztam a West Side-on, és Lower Manhattanban is, ahol a tornyok álltak. Sokszor elmentem a tornyok alatt is, feltekintve rájuk, és ámulva, ahogy a falán lévo hosszanti fém gerendák optikai csalódást okozva fényjátékot játszanak. Belegondoltam, mi lett volna, ha mondjuk egy hónappal ezelottre tervezték volna a támadást. Talán én is ott lettem volna? Hiszen imádtam délelottönként bemenni a városba gurulni, élvezni a reggeli nyüzsgést, a zsúfolt város tökéletesen egyedi hangulatát. A sok taxit, meg a limókat, meg kiülni a parton a fure Battery Parkban, és élvezni azt a kellemes légkört, amit máshol még nem éreztem. És most mindennek annyi. A városon pánik van, több ezren meghaltak, és további támadásveszély fenyegeti Amerikát, a legnagyobb készültségi szinten dolgozik minden rendfenntartó, és nemzetbiztonsági ember.
Az SMSt, amit a keresztapámtól kaptam, még nagyon sokáig megoriztem a telefonomban. Talán egy év is kellett ahhoz, hogy kitöröljem. Még sokáig libaborös lett a hátam, és sírhatnékom támadt, mikor az esetre gondoltam vissza. Szerencsére ma már ez csak egy emlék, ami mély nyomot hagyott bennem.
Hát szóval megismerkedtem Marcival, akivel azóta is tartom a kapcsolatot. Bár o már átment egy másik karra, mert az sokkal jobban tetszett neki, és azt tudja is csinálni. Az o beállítottsága inkább olyan, amivel azt jobban tudja.
Ma voltunk a barátnoje tánc-záró eloadásán, egy nagyon aranyos táncegyesületben táncol, és ok lányok öten alkotnak egy csoportot, akik együtt csinálnak koreográfiákat. Jók voltak, tetszettek. Foleg, hogy próbálnak humorosak is lenni, ezt is beépítve a tánceloadásba. Ja ez valami tévé, ami a keretet adja a dologhoz. De jó fejek, és nagyon csinosak is. És nagyon jól csinálják, élvezik az eloadást. Imádtam nézni. És érzem, hogy nagyon közel áll hozzám ez a egész dolog. Mármint az eloadó-muvészet.
Aztán szegény Marci nem tudott elmenni a barátnojéékkel bulizni, ami elég rossz közérzetet biztosított neki. A szülei nem engedték el. Röhej.
2003. június 29., vasárnap
Úgy érzem eddig elég érdekes életem volt. És szörnyen egyhangú. Mozgalmas, ingerdús és ingerszegény. Apám kalandor. Anyám is. Szeretem őket. Ők is, azt hiszem. De ők mindenképpen azt hiszik. De nem vagyok biztos, hogy tudják mi az hogy szeretni. Bár mindenképpen szeretnének. Szeretném megismertetni velük azt. Bár azt sem tudom, hogy én ismerem-e egyáltalán. Hiszen ki lett volna, akitől megtanultam volna?
Ja igen, voltak páran. De nem is ez a fontos.
Hanem az, hogy mit tud összerakni az ember abból amit lát a külvilágból kiskorában, hogy aztán lehesen valamilyen, valaki. Mert miért leszünk olyanok, amilyenek leszünk? Hát amit látunk a szüleinktől, és azoktól az emberektől, akik gyerekkorunkban vesznek körül bennünket. Mi másból táplálkozunk? A hősökből, a történetekből, amiket hallunk, amiket olvasunk. És hogy hogyan rakjuk össze ezt? Hát ez a lényeg, ez az egyéni.
Jól érzem magam. Bár pár perce egy csomó szöveg kitörlődött, amikor hozzányútam az egérhez menteni. Sebaj.
Szóval már jól vagyok. És talán már nem csak mondom. Írtam megjátszásról, Shakespeare-ről, meg még mitudom én miről.
Igen, és ott fejeztem be, hogy már mostanában tartósaban érzem jól magam. Egyre szabadabban. És hogy ez abból adódott, hogy eddig egyáltalán nem éreztem jól magam.
Volt aki segített, és megmentette az életemet. Valaki, barát, barátok, talán többen. Igen. Érdekes, szörnyű, ilyesztő dolgokat tud művelni az ember magával mikor még tapasztalatlan, kevés információval rendelkezik a világról, és nincs lehetőség a tapasztalásra. Életem eleje azt hiszem ilyen volt. Én pedig kreatív voltam. Fantáziáló.Kábé 16 éves lehettem mikor elkezdtem gyanakodni, hogy itt valami gáz van, tenni kell valamit, mert baj lesz. Nem is pontosan tudom, hogyan kezdődött. Már kiskoromban, de aggódni csak így középsuli idején kezdtem el.
Valószínű sokszor előfordul, hogy többet akarok írni, mint amennyi sikerül, vagy talán tömény lesz.
De kit érdekel? Legalább már itt vagyok. Ez jó.
Még soha senki nem hallotta ezeket, így. Ennyit. Ennyire. De már elég volt.
Örülök, hogy végre megérkeztem. És elkezdhetem a történetemet. Örülök, ha sikerül.
